Részvételtől vérvételig*

Lapunk “Mások írták – mi idézzük – lapszemle” rovatában felidézi a Le Monde magyar kiadásában megjelent “Részvételtől vérvételig*”  című cikket, melynek szerzője Dr. Hrabák András  A cikk alapjában véve a sportról, az olimpiáról szól, de szerkesztőségünk tanulságosnak tartja a szponzorálásról, a felelősségvállalásról írott gondolatai kapcsán.

 

 

Részvételtől vérvételig*

Ez az írás eredetileg a londoni olimpia előttre készült, így kissé ünneprontónak hat a magyar sportolók vártnál lényegesen jobb szereplése miatt; a szerencsétlen pekingi szereplést most egy viszonylag szerencsés londoni követte. Illúziókat azonban kár lenne táplálni, ahogyan 2008-ban sem volt indokolt a „temetői” hangulat. Egyébként is, itt most valami másról lesz szó és ebben a vonatkozásban a leírtak semmit sem veszítettek aktualitásukból.

A londoni olimpia előtt (is) felfokozott érdeklődés kísérte a dopping-ügyeket, hiszen az elmúlt olimpiákon több olimpiai bajnokot is megfosztottak címétől az utólag kiderült doppingvétség miatt, most pedig már eleve ki sem jutott az olimpiai játékokra több olyan sportoló, akinél felmerült a gyanú. Még az utolsó pillanatokban is buknak le sportolók a dopping miatt. A dopping fejlesztésére és annak lebuktatására irányuló törekvések sajátos versenye azonban nem elsősorban sportügy és nem is csupán a doppingról van szó: mögötte a tőke és az „üzlet” mindent, így a sportot is maga alá gyűrő elszabadult hatalmának megnyilvánulása lóg ki, mint a lóláb. Ezt próbáljuk kissé megvizsgálni az olimpia ürügyén, megkérdőjelezve azt is, hogy valóban megérik-e azt az árat az egyre hihetetlenebb teljesítmények, amelyet más oldalról fizetünk értük; valóban mindent el kell-e fogadni, cserébe azért a pénzügyi többletért, amit az üzlet diktál a sportnak[1].

A modern olimpiai mozgalom megalapítója, Pierre de Coubertin pedagógusként az antik gondolkodás szellemében a test-lélek-szellem egységét tartotta a modern pedagógia követendő útjának és az antik olimpiai játékok szellemében kezdte újjáéleszteni azokat. Másik fő célja a nemzetek közötti béke és egyetértés megvalósítása volt, és a sport versenyszellemét is ennek szolgálatába akarta állítani. Coubertin volt 1896-1925 között a Nemzetközi Olimpiai Bizottság második elnöke. Alapvetően konzervatív gondolkodása miatt az antik szabályoknak megfelelően csak férfi sportolók részvételét akarta megengedni és természetesen a profizmust is ki akarta zárni az olimpiai játékokról. Gyakran idézik ebből a korszakból a nem is tőle eredő szállóigét, hogy „nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos”. Megállapítható, hogy az általa elindított nemzetközi olimpiai mozgalom – az utóbbi három évtized visszatetsző súlyos torzulásai ellenére – az igazi sikertörténetek közé tartozik, és sokban hozzájárult a humánus gondolkodás, a tolerancia terjedéséhez is. Az olimpiáknak ezt a sikerét nem az üzlet, a reklám, hanem az olimpiai eszme, a sportszerűség és a sportolók teljesítménye alapozta meg, az „üzlet”, a szokott parazita módján már erre a sikerre telepedett rá. A modern olimpiák nélkül alighanem sok szempontból szegényebbek lennénk… 

A színvonal emelkedésének fonákján morális lezüllés

Az olimpiai mozgalom – bár mindvégig igyekezett politikamentes lenni és a béke gondolatát hirdetni – soha nem vonhatta ki magát a politika hatása alól (az első kirívó példa az első világháború vesztes országainak kizárása az 1920-as antwerpeni olimpiáról). Az 1952-1972 közötti húsz évben a NOB élén Avery Brundage korábbi amerikai atléta állt, akinek működése több szempontból is ellentmondásos volt. Mereven konzervatív volt, ellenezte – bár megakadályozni nem tudta – a nők olimpiai részvételét, de végig ellenállt a profi sportolók részvételének is, bár elfogadhatónak tartotta a kelet-európai országok félprofi sportolóinak részvételét, mivel ezek a juttatások a sportoló sporttevékenységét tették lehetővé. Álláspontja mai szemmel (is) anakronisztikus, hiszen az élsport már abban az időszakban is teljes embert kívánt; az amatőrizmus elvének abszolutizálása élsportolók széles tömegeit zárta volna ki az olimpiai részvételből, és ezáltal az olimpia nem a legjobbak vetélkedése lett volna. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy távozását követően az olimpiai játékok egyre gyorsuló ütemben váltak a tőkés üzlet martalékává és egyfajta cirkusszá.

Jellegzetes – a mai tőkés gazdaságra általánosságban is jellemző módon – a „szakmai” színvonal emelkedésének, az „innovációk” eredményes felhasználásának fonákján sokszor morális lezüllés, a sport eredeti értékeinek mellőzése, vásári reklám, korrupció, csalás és a média által gerjesztett bálványimádás áll. A sportolói tehetség, szorgalom, lelkesedés egyre kevésbé elegendő a „tudományos” alapon álló felkészítés, a csillagászati összegű szponzorpénzek befektetése és a laboratóriumi háttér mögött. És lassan eltűnőben vannak az olimpiákon sikeres kisebb országok is – még ha a mostani magyar példa látszólag ellent is mond ennek (de ne felejtsük el Pekinget !).

Dopping korábban is létezett a sportvilágban, különösen a profi kerékpársport volt „fertőzött”. Akkoriban a dopping legtöbbször egyéni tragédiák nyomán lepleződött le. Sportszempontból a dopping a csalás egyik sajátos formájának tekinthető. Amíg a versenyzők eredményeinek elsődleges jutalma a hírnév és annak nyomán – egyes országokban – bizonyos előnyök élvezete volt, viszonylag kevesen kockáztatták meg, főleg ismert egészségkárosító hatása miatt. „Iparszerű” alkalmazása az NDK egyéni sportolóinál kezdődött, azonban az akkori laboratóriumi módszerek viszonylagos elmaradottsága miatt a verseny előtti doppingot nem volt egyszerű kimutatni, a hatás nem közvetlenül a versenyen, hanem az előzetes felkészülés során – pl. az izomzat tömegének növekedésében – jelentkezett, így a természetes edzés eredményeitől nehéz volt elkülöníteni. Jellemző módon a tömeges doppingolás ténye egykori NDK sportvezetők két évtizeddel későbbi beismerései nyomán vált „bizonyítottá”. Az NDK esetében a dopping alkalmazása mögött kifejezetten politikai propagandaszempontok álltak (a sport terén legalább sikerült az NSZK-t felülmúlni).

Brundage visszavonulását követően Lord Killanin elnöksége alatt fokozatosan elkezdték beengedni a profi sportolókat a versenyekre, az olimpia elüzletiesedése és a profizmus jellegének megváltozása azonban az őt követő José Antonio Samaranch idején (1980-2001) következett be. Ennek a folyamatnak eredendően gazdasági okai voltak. A római olimpiát követően ugrásszerűen megnőtt a résztvevő államok száma, az olimpia megrendezése egyre nagyobb költséggel járt, amelyet nem mindig kompenzált a rendezés melléktermékeként elért infrastrukturális fejlődés. A politika is egyre gyakrabban tette be a lábát az olimpiára. Mexikóban 1968-ban az olimpia előtti diáktüntetések során 260 halottat követelt a rendőrség brutális fellépése, 1972-ben pedig a palesztin „Fekete Szeptember” terroristái öltek meg izraeli sportolókat a müncheni olimpiai faluban. Ettől kezdve a biztonsági intézkedések tovább emelték az olimpiai rendezés költségeit.

A müncheni olimpiát követően a bojkottok sorozata jelezte, hogy a politika egyre kevésbé tartható távol a világversenytől. Bár 1956-ban a magyar és szuezi események miatt csak néhány sportszempontból jelentéktelen ország, valamint Tajvan miatt a Kínai Népköztársaság nem ment el Melbourne-be, a „bojkottsorozat” a hetvenes-nyolcvanas évekre volt jellemző. 1976-ban 22 afrikai ország lépett vissza, mert a NOB nem volt hajlandó kizárni Új-Zélandot, melynek rögbiválogatottja mérkőzést játszott a fajüldöző Dél-Afrika csapata ellen. 1980-ban az afganisztáni szovjet beavatkozás miatt Carter amerikai elnök hirdette meg a moszkvai olimpia bojkottját, amelyet a hűségesebb szövetségesek közül Anglia és az NSZK is követett, távolmaradásuk már jelentős hatást gyakorolt a versenyek színvonalára. A legnagyobb hatása azonban az 1984-es Los Angeles-i olimpia erre reakcióként meghirdetett bojkottjának volt, mivel a Szovjetunió és az NDK távolmaradása egész sportágakban idézett elő másodvonalbeli színvonalat és ennek esetleges folytatódása az egész olimpiai mozgalom egységét is veszélyeztethette volna. A további bojkottveszélyt csak a kelet-európai rendszerváltások előhírnökének tekinthető gorbacsovi politika akadályozta meg, így Szöulból már csak az észak-koreai, kubai és etióp sportolók hiányoztak.     

Totális elüzletiesítés Samaranch idején

A gazdasági problémák ugyancsak a montreali olimpia kapcsán kerültek először reflektorfénybe. Az eredetileg tervezetthez képest többszörösére emelkedtek a költségek – ez egyébként azóta is „haladó (?) hagyománynak” bizonyult. Az ezzel kapcsolatos elemzések tervezési és szervezési hibákkal magyarázták a város olimpia miatti hosszú távú eladósodását. Érdekes, hogy két nagyon jelentős tényezőről nem sok szó esik ezekben az elemzésekben: a kanadai város 1970-ben kapta meg az 1976-os rendezés jogát. Ebben a hat évben következett be az 1973-as válság, amely az olajárak miatt eleve jelentős költségemelkedést generált, a másik komoly objektív költségnövelő tényezőt az 1972-es müncheni tragédiát követően a biztonsági intézkedések jelenthették, tehát olyan váratlan változásokról van szó, amelyeket évekkel korábban nem láthattak előre.

Az 1980-as moszkvai olimpia kapcsán a költségekről nem sok szó esett: az olimpiai rendezés propagandisztikus hatása miatt a szovjet vezetésnek valószínűleg semmi sem lehetett túl drága… Az 1976-os montreali csőd ellenpontjaként szokták emlegetni a Los Angeles-i játékokat, ez volt az első nyereséggel zárult olimpia. Itt szinte mindent magánkézbe adtak, ami a korabeli reagani neokonzervatív gazdaságpolitika elveivel is összhangban volt, a magánbefektetők nyeresége pedig a neoliberális propaganda számára is komoly adut jelentett. Ehhez a Samaranch-féle NOB-irányítás is hozzájárult, amely a magas költségekkel kapcsolatos kritikák miatt (is) önfinanszírozóvá akarta tenni az olimpiai játékokat. Az ezt követő szöuli és barcelonai olimpia költségeit vegyes, de meghatározóan állami források felhasználásával biztosították, az olimpiák nyereségét nem közvetlen, hanem közvetett, a két város nemzetközi ismertségét, tekintélyét javító hatásában látják (ahogyan 2000-ben Sydneyben, vagy most Londonban is). Atlanta 1996-ban ismét tisztán a magánszféra nyereséges üzletét jelentette.

A 2004-es athéni olimpia főleg infrastrukturális szempontból jelentett sokat a görög fővárosnak, arról azonban nincsenek pontos adatok, hogy ennek mi volt az ára. Az eleve horribilis költségek több mint duplájukra emelkedtek, a 2001. szeptember 11-e utáni terrorőrület miatt a biztonsági kiadások is elszaladtak – arról valószínűleg lehetetlen reális képet kapni, hogy az olimpia horribilis költségei mekkora szerepet játszottak Görögország mai súlyos eladósodásában, amelyet azután a makacs neoliberális „válságkezelés” tett megoldhatatlanná. Arról, hogy az országon belül kik nyertek ezen az olimpiai „üzleten”, lehetnek fogalmaink az elmúlt évtized hazai autósztráda-építései kapcsán, és persze óriási pénzeket vághattak zsebre azoknak az európai uniós tagállamoknak a vállalatai, amelyek most nagy hangon bírálják a tékozló görögöket… Peking 2008-as rendezése Moszkva 1980-as rendezéséhez hasonlítható: a kínai pártállam vezetői számára valószínűleg semmi nem volt drága az imázsépítéshez, ráadásul mögötte igen komoly, tartós gazdasági növekedés áll…

A fentiekből tehát látható, hogy az olimpiai rendezés költségeit a legtöbb esetben ma is közpénzekből állják, a meghatározóan magántőkén alapuló rendezés afféle amerikai „privilégium”. Ugyanekkor az állami pénzek mellett – elsősorban a nyereséges üzemet biztosító területeken – a magántőke is beszáll a rendezésbe. Konkrét adatok nélkül is tudjuk, hogy a rendezési költségek szakadatlanul és meredeken emelkednek. Nyilvánvaló, hogy amatőr sportolók versenyéért nem lenne érdemes ekkora befektetéseket eszközölni, továbbá ilyen költségek mellett az olimpián garantálni kell a világ legjobbjainak részvételét minden sportágban.

Ezt a feladatot csak az olimpiai mozgalom korábbi elveinek fokozatos feladásával lehetett megoldani, amely – a tőkés gazdaság önkorlátozásra való képtelensége következtében – a világ sportjának legnagyobb, szép elveken alapuló eseményét szimpla piaci üzletté silányította, annak összes mellékhatásával – miközben a sportolók korábban szinte elképzelhetetlen eredményeket produkálnak. A totális elüzletiesítés Samaranch NOB-elnöki időszakának „vívmánya” ugyan, de nagyobb tévedés kockázata nélkül állítható, hogy méltó társakra lelt a többek által is maffiának minősített testületben.

Az egész élsport történéseit az üzlet határozza meg

Bár egy szervezetet nem lehet kizárólag a vezető személyéből megítélni, Samaranch személyisége sem érdektelen: a polgárháború idején a forradalmi Katalóniából a francoista uralom alatt álló területre szökött, és később is végig a fasiszta rendszer hű hivatalnoka maradt. Mindez nem akadályozta meg abban, hogy a 70-es évek második felében jó kapcsolatokat építsen ki a szovjet vezetőkkel és a kelet-európai országok támogatásával lett a NOB elnöke 1980-ban. Orosz források szerint a KGB ügynökeként is tevékenykedett. A NOB üzleti alapokra állításában részben szponzori pénzekre, részben a közvetítési jogdíjakra támaszkodott. A korábbiaknál sokkal hatékonyabban használta fel a tőkés civilizáció alapkultúrájának, a reklámnak a lehetőségeit az élsport finanszírozására – ez a változás pedig nemcsak az olimpiákat, hanem az egész élsportot meghatározó folyamatokat indított el.

Az élsport bevételeiben arányaiban ma jóval kisebb szerepet játszanak a jegybevételek, mint régen – ez még akkor is igaz, ha az átlag magyar számára ezek sokszor megfizethetetlenek – ehelyett a százmilliók által a televízión nézett versenyekhez kapcsolódó reklámok jelentik a szponzorálás alapját – persze ne felejtsük el, hogy végül ezeknek az árát is mi, fogyasztók fizetjük meg, amikor a magukat reklámozó cégek termékeit, vagy szolgáltatásait megvásároljuk… Samaranch ötlete volt a „kiemelt” szponzorok elitklubja is, amely egyébként a szent „szabad verseny” alapjait is sérti, hiszen az olimpiát rendező városban a konkurensek nem hirdethetnek[2]. Elképesztő mértékben nőttek a médiától kapott bevételek is, amely persze közvetve szintén a reklámon alapul. Ezért joggal állíthatjuk, hogy a mai profi sport alapvetően különbözik még a Coubertin vagy Brundage által elutasított profizmustól is: nem egyszerűen arról van szó, hogy a sportoló anyagi ellenszolgáltatást kap teljesítményéért, vagy hogy az üzlet beszivárgott az olimpiára, hanem arról, hogy az olimpia (és tegyük hozzá, az egész élsport) műsorát, történéseit az üzlet határozza meg. 

Ahol ennyi pénz fordul meg, ott korrupció is van. A NOB-ot a nemzetközi szervezetek között is előkelő helyen jegyzik ezen a téren. A rendezésért folyó versenyben a vetélkedő városok – lehetőségeikhez mérten – igyekeznek befolyásolni a NOB tagjait, akik között ma már aligha vannak Avery Brundage-hez hasonló keményfejű egykori amatőrök. Elég beütni a Google-ba a „NOB korrupció” kifejezést és 760 ezer (!) találat érkezik rá. Hogy csak egyet említsünk, a mellesleg hosszú időn át FIFA-elnök brazil Joao Havelange 2011-ben azért mondott le gyorsan NOB-tagságáról, hogy utána Jacques Rogge NOB-elnök fellélegezve közölhesse, hogy a NOB csak a tagjai ellen folytathat vizsgálatot… Tegyük hozzá, így is maradtak jelöltek egy páran… De nemcsak az olimpiák odaítélésekor, hanem a NOB-tagság elnyeréséért folyó versenyben is potyog le ez-az a döntésre hivatottaknak, erre is találunk számos példát.

A nemzetközi labdarúgás egyébként is sajátos területe a sportüzletnek. Az olimpián a labdarúgás kivételt jelent, mert az olimpiai futballtorna az utánpótlás versenyévé vált, nehogy konkurenciát jelenthessen a négy évenként rendezett, és az olimpiához hasonló cirkusszá vált világbajnokságoknak. A FIFA-t „természetesen” ugyanúgy megfertőzte a széleskörű korrupció, mint a NOB-ot, sorozatos vizsgálatok révén próbálják visszaszorítani, igen mérsékelt sikerrel. Az UEFA esetében jelenleg öt magas rangú tisztviselőt gyanúsítanak 11 millió eurós kenőpénz elfogadásával, amely hozzájárult ahhoz, hogy a lengyel-ukrán páros nyerte el a nemrég zárult Európa-bajnokság rendezési jogát.                

Az üzleti mentalitás még a lausanne-i olimpiai múzeumot sem kerülte el – ennek létrehozása egyébként szintén Samaranch elnöki időszakához kötődik. Az olimpiák történetét és a sporttal kapcsolatos más fontos információkat bemutató kiállítást sikerrel nyomják el a vásári megoldások: ha kellő időt és megabájtot tudunk rászánni, igen sokoldalú sportolóként távozhatunk a múzeumból, legalábbis fotókon: számos olimpiai bajnok papírmaséja mögé beállva villoghatunk szinte minden sportágban. Kérdés, hogy szüksége van-e az olimpiának erre az óvoda és az alsó tagozat határán mozgó népszerűsítésre – igaz, nem kötelező ezen a szinten végigjárni a múzeumot, csak éppen nehéz elkerülni ennek a hatását. Ennek analógiájára a sportnál kevésbé népszerű fizikát is hasonló múzeummal lehetne a fiatalok számára népszerűbbé tenni, ahol Newton, Einstein, Ohm vagy Szilárd Leó alakja mögött fotózhatják magukat… Kérdés, hogy vajon jobban menne-e ettől például a sorosan és párhuzamosan kötött ellenállások összegzése ?

Egyszerűen „MAFIFA”

Nem mulaszthatjuk el az élsportnak, mint „munkaerőpiacnak” a rövid elemzését sem. Még az 1970-80-as évek profi labdarúgásában is jellemző volt, hogy egy-egy világhírű játékos – amúgy jól megfizetve – tartósan kötődött egy egyesülethez. Hasonlóan a szurkolókhoz – akik nem túl gyakran szoktak csapatot váltani, Rivera neve a Milanhoz, Beckenbaueré a Bayern Münchenhez, itthon Albert Flóriáné a Ferencvároshoz, Fazekas Lászlóé az Újpesthez kötődött. A klubok komoly jogokkal rendelkeztek játékosaik átigazolásával kapcsolatban. Ezt a futball szempontjából fontos Európában az EU átjárható munkaerőpiaca felszámolta, a játékossal csak adott időre kötnek szerződést, utána újra „meg kell venni” – vagy elengedni. Ez megnövelte a játékosok menedzsereinek szerepét is, a játékos pedig egyfajta adható-vehető „munkaerővé” vált a sok közül. A játékosnevelés, amely korábban a nagy csapatok számára is biztosította az utánpótlást, hosszú távú csapatépítést, üzleti üggyé vált, a csapatépítés pedig a rendelkezésre álló tőke függvényévé. A média pedig készségesen állt be ennek a rendszernek a dicsőítői közé, a szurkolók jelentős részének gondolkodását is megfertőzve.

HrabEnnek ellenére az utóbbi időben megjelentek az első olyan szurkolói „civil” kezdeményezések, amelyek kifejezetten a „modern futball” ellen lépnek fel, még olyan országokban is, amelyek ennek az üzleti labdarúgásnak a haszonélvezői közé tartoznak (Németország, Olaszország). Ezek elsősorban a stadionokból kiszorításra ítélt kispénzű – sokszor „ultra” – szurkolói csoportoktól erednek és már a facebook-on is megtalálható a keresetlen szavakkal megfogalmazott oldaluk, amely a nemzetközi szövetséget – amelynek idei budapesti kongresszusát a szokásos kritikátlan dicshimnuszok kíséretében tálalta a hazai mainstream média – egyszerűen „MAFIFA”-nak minősíti[3]. (Néhány logót külön csatolunk)    

A dopping „ellenőrzött legalizálása”

Térjünk azonban vissza a dopping kérdésére. Az NDK és a sportot propagandaként használó „szocialista” tábor eltűnésével a dopping mögötti politikai célok is eltűntek, azt lehetett volna gondolni, hogy az olimpiákon a doppingolás jelentős mértékben visszaszorul majd. Ezzel ellentétben, éppen az elmúlt évtized olimpiáit jellemezték a sorozatos lebukások, érmek elvétele és visszaadása, a valóságos doppinghisztéria, és – amint arra emlékszünk – sajnos magyar sportolók is belekeveredtek ilyen visszaélésekbe. Már az 1988-as szöuli olimpián is történt magyar lebukás súlyemelésben, az athéni kettős botrány azonban már aranyérmeket érintett, és ezt már a pártállami rendszerre sem lehetett rákenni. Nem a magyar sportolók voltak persze az egyedüliek, számos más ország sportolói buktak meg a valósággal „doppingolimpiának” nevezhető versenysorozaton, bár érdekes módon a legfejlettebb országok élsportolóit nem sikerült tetten érni. És ezen a ponton nagyon érzékeny kérdéshez érkezünk.

A doppingos lebukások számának ugrásszerű növekedése az athéni olimpián összefüggött a laboratóriumi analitikai módszerek érzékenységének javulásával. Bár a magyar kémiai analitika nem tekinthető elmaradottnak, valószínű, hogy néhány módszernek még nem volt birtokában, vagy legalábbis valami okból a sportolók előzetes ellenőrzésekor ezeket nem alkalmazták. Ezzel is összefügghetett az a kezdeti nagy önbizalomra valló tagadás, amellyel eleinte az érintett dobóatléták reagáltak az első gyanús ellenőrző tesztekre. És – hála a titokban folyó innovációknak – valószínűleg annak a néhány legújabb szernek sem voltak a birtokában, amelyeket az akkori módszerek még nem tudtak kimutatni. Ebben az esetben is érvényesülhetett tehát az az előny, amely a legfejlettebb országok gazdaságának fejlett mivoltából ered, tehát a magyar élsportolók csak az adott pillanat legismertebb szereivel tudtak élni, az aktuális „titkos fegyvereknek” (még) nem voltak birtokában. Sem a „diagnosztika” sem a „terápia” vonatkozásában…

Nem érdektelen felvetni azt a kérdést, hogy mi vezetett a dopping ilyen mértékű elterjedéséhez akkor, amikor a sportnak az a politikai célú felhasználása, amely a pártállami rendszereket jellemezte, eltűnt, vagy egyes fejlődő országokba szorult vissza. A dopping egészségügyi kockázata ismert, tehát az óvatlanság sem jöhet szóba valódi okként. A sportba beszivárgó, majd azt deformáló üzleti szemlélet adhatja meg a magyarázatot. A sport magánszponzorálása korábban kevés gazdag ember magánszenvedélye volt, esetleg olyan önfényezésre használták, mint a jótékonykodásokat. Az állami szponzorálás helyébe lépő tömeges magánszponzorálás, a sport tőkés privatizációja alapvetően változtatta meg ezt a helyzetet.

A tőkés szponzor számára a támogatott sport/csapat nem szenvedély, hanem az üzlet része, befektetés, reklámhordozó, amelynek addig van értéke, ameddig valóban hordozza a reklámot és később többet hoz, mint amennyit éppen visz. Sorozatosan kudarcot valló sportolót vagy csapatot, edzőt tartósan nem fognak szponzorálni. Ezért a győzelem/siker egyszerűen mindenáron teljesítendő követelménnyé válik, ami egyre szélesebb körben csábít az „eltévelyedésre”. Az egészségkárosító hatás, a hagyományok, valamint az elvileg egyenlő esélyek hangoztatása miatt egyelőre a dopping legalizálása komolyan még nem merült fel, a doppingolást a sport tisztasága látszatának megőrzése miatt az üzleti szféra is elítéli[4], azzal a jelszóval, hogy a „tisztességtelen siker idegen az üzlettől és árt annak”, de ez inkább a „társadalmi felelősségről” szóló szokásos „public relation” része, afféle „púderszöveg”. Így azután a lényeg az marad, hogy „csak a lebukásra kell vigyázni”, a fő egyébként az eredmény. Eredménynek pedig lennie kell.

Ez a gondolkodás a laboratóriumi innovációk szerepét soha nem látott mértékben növeli meg. Nem nehéz megjósolnunk, hogy előbb-utóbb a dopping „ellenőrzött legalizálásának” a gondolata is be fog szivárogni a sportüzletbe[5]. Végül is, ha a kajaklapátok, versenyvitorlások, úszódresszek, futballcipők stb. műszaki paramétereinek a tökéletesítése része lehet az élsport fejlődésének, akkor miért éppen a kémiai szereké, orvosi-biológiai eljárásoké nem? Egészségkárosító hatása az élsportnak önmagában, dopping nélkül is van, hiszen a sportolót a „normális” emberi fizikai teljesítmények állandó felülmúlására, saját teljesítőképessége határainak feszegetésére készteti… Ilyen „érvek” alapján elkezdődhetnek a dopping legalizálására irányuló törekvések, amelyekhez – hasonlóan a drogozáshoz – a szokásos liberális érvelés is társulhat: ha a kriminalizálás nem eredményezi a dopping eltűnését, akkor jobb a legalizálás, mert akkor legalább ellenőrizni lehet a használatot…

Az olimpia kiemelt szponzorai

Az üzleti szemlélet azonban ennél sokkal vadabb ötleteket is kitermel. A HVG legutóbbi számában[6] két amerikai, „az üzleti életben is jártas” biológus javaslatát idézi, akik szerint az „olimpiai esélyegyenlőtlenséget” az átlagsportolók génkezelésével (!) kellene megoldani – mindezt annak alapján, hogy a fizikai képességeket bizonyos gének befolyásolják, így „igazságtalan” előnyhöz jutnak az ezen gének nélküli sportolók.

Az elképesztő összegek a fogadási csalásokat is jóval gyakoribbá teszik, mint korábban voltak[7]. Egykor az egyes országok nemzeti totóin lehetett fogadni, ma globálissá váltak a lehetőségek, nem csupán a labdarúgásra korlátozódnak, és a csalás útján megszerezhető jövedelmek is jelentősen nőttek. Bundák persze régen is voltak, de egyedi jelenségként. Az egyébként perifériás színvonalú hazai totó-botrányok mellett az Európa vezető bajnokságai közé tartozó olasz futballban több ízben zártak ki olyan csapatokat az első osztályból, mint a Milan vagy a Juventus. Az utóbbi években ezek az esetek már 3-4 évenként ismétlődnek, az Európai Unió testületeinek is rendszeresen kell vizsgálnia a fogadási maffiák botrányait. Ahol túl sok a könnyen megszerezhető pénz, ahol a „bürokratikus” szabályok „gyomlálása”, a dereguláció a jelszó, ott törvényszerű, hogy rákos daganatként burjánzik a bűnözésnek ez az ágazata. 

Aki a klasszikus értelemben vett sporton szocializálódott, valósággal ludditának[8] érezheti magát, amikor megfogalmazza kifogásait azzal az üzleti-technológiai rémálommal szemben, amely felé a mai élsport tart. Tényleg jó az, ha a sportoló teljesítményében egyre nagyobb szerepet játszik a sportszer minősége, a laboratóriumi háttér, vagy az orvostudomány éppen aktuális eredményei ? Az-e a sportversenyek valódi „igazságtalansága”, hogy nem születünk azonosan fejleszthető izomzattal, gömbérzékkel, vitálkapacitással ? És attól lesz „igazságos” a verseny, hogy az válik döntővé, ki tud olyan doppingot használni, amit még nem lehet lebuktatni, vagy az, hogy ki tudja megfizetni a fentebb említett abszurd génmódosító eljárást ? Egészségesebb lett az emberiség attól, hogy az elképesztő reklám- és közvetítési díjak jelentős részét a NOB (vagy az UEFA) utánpótlás-nevelésre, de ezzel változatlanul az élsportra fordítja?[9] Hiteles lehet-e, hogy az olimpia kiemelt szponzorai között komoly súlyt képviselnek az egészségtelen termékeikről hírhedt cégek (Coca-Cola, McDonald’s, Cadbury stb.)?

Sajnos – nem kis mértékben a média hatása következtében – ezekről a sportot szponzoráló kártékony multikról alkotott vélemény egyáltalán nem romlott a közvéleményben. Normális dolog-e, hogy a nemzetközi labdarúgó élvonal klubjainak tőzsdei árfolyamuk van, hogy „piaci értéküket” elsősorban ez, és nem a pályákon elért teljesítmény határozza meg (hogy a labdarúgók „piaci értékéről” most ne is beszéljünk)? Hogy az élvonalbeli európai klubok globális „szurkolóinak” egyre jelentősebb hányada olyan ázsiai „szurkoló”, akik sokszor a labdarúgás szabályaival sincsenek teljesen tisztában, viszont a mindent elnyelő tőkés rendszer sikerrel ránevelte őket a focista bálványok imádására? Normális dolog-e, hogy a legnagyobb sztárok – persze nem kis pénz fejében – jóformán a menedzsereik tulajdonai, akik sokszor azt is megszabják nekik, hogy kinek és mit nyilatkozhatnak, és jövedelmük egyre jelentősebb része már nem is a sportból, hanem eredményeik reklámértékéből, vagy tőkebefektetésekből származik? 

Végül feltehetjük magunkban a kérdést: lehet ezt az élsportot szeretni? Aligha, legfeljebb csodálni a teljesítményeket… Reménykedni abban, hogy a kiváló eredményeket elérő sportolók többsége nem csaló eszközökkel, hanem kemény munkával, és nem is az esetleges „üzleti” sikerre gondolva küzd a versenyeken, mérkőzéseken. Reménykedni, ahogyan évtizedekkel korábban is, hogy szűkebb közösségünk, Magyarország is megünnepelheti a magyar sportolók szép sikereit. Most, London vártnál jobb eredményei után egy kissé jobban lehet szeretni – de ne reménykedjünk, élsportolóink megbecsülésre méltó eredményei sem lesznek pozitív hatással a tömegek sportolására és egészségére, ha azok mindennapjait a munkáltatóknak való kiszolgáltatottság, a kizsákmányolás, vagy éppen a napi megélhetés gondjai és a munkanélküliség határozza meg.

Azt a tény, hogy a magyar kormányzat az élsportra fordított horribilis összegekkel szemben a tömegsportot szinte egyáltalán nem támogatja, még a HVG újságírójának is feltűnt[10], más kérdés, hogy ezt csak arról az oldaláról volt képes megközelíteni, hogy így a sport nem lesz kulturális kérdés és ezért nem várható a sport-GDP kiegyensúlyozottá válása a magánköltekezés oldaláról… Holott a probléma gyökerét a fentebb említett kizsákmányolásban, megélhetési nehézségekben (idő- és pénzhiány) kellene keresni…      

Ismét hangsúlyoznunk kell, hogy „ünneprontó” elemzésünk ellenére örülünk a magyar sportolók tisztességes versenyben elért sikereinek és jogosnak tartjuk kiemelkedő teljesítményük anyagi honorálását is, mint ahogy hasonló véleményünk van más országok sportolóival kapcsolatban is. Tehát nem a magas szintű sportteljesítményekért járó anyagi ellenszolgáltatással van bajunk, hanem azzal, ahogyan az élsportból nem csupán látványosságot, hanem elsődlegesen üzleti modellt hozott létre a tőkés társadalom. Tisztában vagyunk azzal, hogy az olimpiának és általában az élsportnak az üzlettől való teljes „megtisztítása” aligha lehetséges, azonban a jelenlegi modell elfogadása ma már a sport lényegét veszélyezteti, azt, ami a sportot életünk egyik fontos elemévé teszi.

Vigasztalhatjuk ugyan magunkat azzal, hogy az élsport nem azonos a sporttal általában, hanem elsősorban műsor és látványosság, de illúziókban nem ringathatjuk magunkat: a média által közvetített üzleti mentalitás a reklámok, a velük járó (élsportolókra irányuló) bálványimádás és az élsport külsőségeinek majmol(tat)ása révén már mélyen megfertőzte a tömegsportot is, amelyből ráadásul egyre szélesebb tömegek záródnak ki, mert nem tudják megfizetni a tehetősebb rétegek lehetőségeihez mért pályabérleteket, uszodajegyeket, sporteszközöket. Olyan lejtőn vagyunk, ahol nehéz lesz megállni. Ezt pedig – társadalmi probléma lévén – már nem lenne szabad elfogadnunk…

*A HVG egyik júliusi számának olimpiáról szóló „Trend” rovatának egyik cikke használta a „Nem a győzelem, hanem a vérvétel a fontos” szellemes parafrázist.

[1] Dénes Ferenc: Az idei olimpia első győztese a NOB – Metropol 2012. július 26.

[2] HVG: Öt karika, sok nulla – HVG 2012. július 27.

[3] Mitrovits Miklós: Euro 2012 Kelet-Európában, Eszmélet, no.94, 2012. 156-163 old. és lásd még: http://www.facebook.com/pages/Football-is-for-you-and-me-not-for-fckin….

[4] http://hvg.hu/gazdasag/20120614_Denes_Ferenc_korrupcio_sorozat

[5] Ua.

[6] [6] HVG: Kódtorna (géndopping javaslat két amerikai biológustól „egyenlőbb esélyek” ürügyén) – HVG 2012. július 27.

[7] [4] http://www.facebook.com/pages/Football-is-for-you-and-me-not-for-fckin….

[8] A ludditák John Ludd angol munkásról kapták a nevüket. A 18. század végén úgy tiltakozott a munkásnyomor és a munkanélküliség ellen, hogy a szövőgépeket szétverte. A géprombolók, vagyis a technikai haladást ellen ágálók gúnyos elnevezése.

[9] Dénes Ferenc: Az idei olimpia első győztese a NOB – Metropol 2012. július 26.

[10] [7] HVG: Farvizen evezők – 2012. augusztus 17.

 

Forrás: a Le Monde magyar kiadása –  Dr. Hrabák András