Sajtóhír: A hazai kommunikációs szakma egyik legfiatalabb pr-vezetőjét választotta meg az MPRSZ Örökös Tagok Testülete a Public Relations Fejlesztéséért Alapítvány Kuratóriumának új tagjává. A CCO Magazin ebből az alkalomból kereste meg Pintér Dániel Gergőt, hogy megkérdezze véleményét néhány szakmai kérdésről. A beszélgetés során kíváncsian vártuk válaszait, megoldásait a hazai pr-szakma néhány tisztázatlan, avagy sokak által vitatott kérdéseire. A CCO Magazin kérdéseit Barát Tamás, a CCO Magazin alapító főszerkesztője tette fel az új kurátornak.
CCO Magazin: Mielött a szakmai kérdéseket feltenném, első kérdés: Ha beírjuk az internet keresőjébe a nevedet, akkor az olvasható: “Kommunikációs és pr-vezető, oktató, junior kutató; alapító-szerkesztő” Ki vagy Te? Avagy másként feltéve a kérdést: Te, minek tartod magad?
Pintér Dániel Gergő: Magánemberként rendszeridegen filantrópnak, szakemberként pedig pr-stratégának és válságkommunikációs szakértőnek.
Alapvetően a márkaépítés interdiszciplináris világa vonz; kommunikációs kampányok, branding aktivitások tervezésében és kivitelezésében érzem otthon magam.
2006-ban online újságíróként kezdtem, de hamar kiderült, hogy a közönségkapcsolatokkal, reputációvédelemmel kapcsolatos kihívások izgatnak a leginkább. Nagyjából 7 év intézményi kommunikációs tapasztalattal a hátam mögött, 2013-ban a doktori tanulmányaim második évében kezdtem el vállalkozni és céges krízisek kezelésére specializálni magam, de az utóbbi időszakban mintha a társadalomkutató, oktató énem is csírázna.
Pragmatikus gondolkodású vagyok, de a teoretikus elmélyültség fejlesztő erejét sem becsülöm le, így próbálok minél nagyobb hangsúlyt fektetni a szakmafejlesztésre, tudományos publikálásra is. A két megközelítésmódot nem tudom hierarchikus viszonyba rakni, mivel a karrierem során egymást támogató, szerves egésszé állt össze az akadémiai szféra és a versenypiac.
CCO Magazin: Bocsánat, de vissza kell kérdeznem. Azt mondod, hogy többek között “pr-stratégának” tartod magad, ugyanakkor a “társadalomkutató” éned erősödik. Ez alatt azt kell érteni, hogy inkább a szociálpszichológia, a csoportok viselkedése érdekel jobban mint az egyének viselkedése?
Pintér Dániel Gergő: Én nem ilyen dichotómiák mentén gondolkozom. Elsősorban pr-stratégának tartom magam, de olyannak, aki nem rest a tudományos módszertant kombinálni a szakmaival.
Tény, hogy a felmerülő problémák kapcsán próbálok a lehető legjobban szegmentált célcsoport kategóriákban gondolkodni, de engem elsősorban márkaidentitások érdekelnek, – a felépítésük, a megítélésük, a fejlesztési lehetőségeik és krízisek esetén a védelmük, – mindez pedig független attól, hogy intézményesült brandekről vagy személyes védjegyekről beszélünk.
Szerintem ha a közönség szándékainak, attitűdjeinek és véleményének a tervezhetőségéről beszélünk – ami végső soron minden kommunikációs szakember feladata, – akkor a public relations kéz a kézben jár többek között az általad említett szociálpszichológiával is. Én a tudomány eszköztárát elsősorban a mindennapi, gyakorlati rutin vonalvezetőjeként használom, mely a kihívások mélyebb megértésében, egy projekt helyzet- és igényfelmérő fázisa során a megrendelő célmeghatározásának alátámasztásában vagy éppen cáfolásában segít. Esettanulmányok, reprezentatív mintán végzett empirikus kutatások, kipróbált menedzsment modellek tucatjai állnak rendelkezésünkre, melyek segíthetnek más pályára állítani a kampányokat, mintahogy azok az ösztönös kommunikációs gyakorlat alapján kifutnának. Az ezekben rejlő potenciált kellő reflexivitással és kritikával ugyan, de ki kell használni!
CCO Magazin: Nos, akkor nézzük pr-szakmai oldaladat. Neked mit jelent az a kifejezés, hogy public relations?
Pintér Dániel Gergő: Elsősorban felelősséget, proaktivitást és értékteremtést. Számomra a public relations olyan, relatíve szigorú etikai szabályok alapján meghatározott terület, ami sose pusztán a tüneteket akarja megszüntetni, hanem az adott szervezeti diszfunkcionalitás mélyére ásva, a betegség okait akarja megérteni, így valódi kommunikációs és menedzsment megoldásokat kínál.
Borzasztóan káros sztereotípiának tartom azt a propagandista nézetet, miszerint a pr-osok a politikusokhoz hasonló hivatásos manipulátorok, akik problémák elfedésével, gyatra szolgáltatások és még gyatrább termékek színes-szagos tálalásával foglalkoznak. Mi nem elfedni szeretnénk a problémákat, hanem megelőzni, vagy ha megelőzni nem is tudjuk, akkor szeretnénk azokat egy win-win-szituáció kialakításával, kölcsönös előnyök mentén megoldani.
A főállásomban és vállalkozóként is próbálom a megrendelő szempontjai mellett maximálisan figyelembe venni a cégtől függő emberek igényeit, a tevékenységemre pedig egyfajta összekötő hídként, két világ közti tolmácsként gondolok. Hiszek a környezet és a márka integrációjában, a tervezett kommunikáció értékében és a felek közötti bizalom fontosságában. Végső soron egyetértek a német PR Szövetség mottójával: “90%-ban tegyél jót, 10%-ban pedig beszélj róla”. Ha már beszélünk valamiről, akkor beszéljünk mocskosul profin, ehhez viszont minőségi termékeket és szolgáltatásokat kell fejleszteni!
CCO Magazin: Ez utóbbi véleményeddel szívesen vitatkozom. A Pietro G. Sohrmann által megfogalmazott vélemény (amely meglehetősen régi, hiszen a PR-Revue 1963. májusi számában jelent meg) eredetileg kiegészült azzal, hogy “Mi a helyes cselekvés? Erről a 10 % hivatott meggyőzni a „publicot”.
Magyarországon ezt félremagyarázták, s azt mondták, hogy csak akkor szólaljon meg a szervezet, ha pozitív mondanivalója van, ha jót tett, ha a szervezetnél baj van, akkor e szerint az elv szerint nem kell arról beszélni.
Másik oldalról tekintve a kérdést: egyes szakemberek szerint, ha baj van, akkor kell igazán megszólalni.
Mi a véleményed a mondat egy másik megfogalmazásáról? Nem járunk közelebb az igazsághoz?
“Beszélj a környezeteddel (a közvéleménnyel) arról, amit megtettél, megteszel, vagy tenni akarsz, mondd el nekik céljaidat, kérdezd meg véleményüket és így a tájékoztatás, a megértetés és a visszacsatolás útján vond be őket tevékenységed alakításába!*”
Pintér Dániel Gergő: De, úgyhogy nem fogunk vitatkozni. A német mottóval csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy mennyire nem kedvelem azt a fajta, politikai manipulációhoz hasonló tömeges népszerűsítést, ahogy egyes szakbarbárok még a legsilányabb márkát is képesek átkötni egy rózsaszín masnival és lenyomni a fogyasztók torkán. Óriási felelősségünk van abban, hogy a szakértelmünkkel mit támogatunk és ebben a legminimálisabb visszaélést sem tolerálom.
A kérdésedre visszatérve: természetesen krízis esetén semmilyen körülmények között nem szabad hallgatni; a protokollunk alapvetése, hogy a reakció gyorsasága és megfelelősége veszélyes helyzetek során mindent visz.
Ha az első órákban rejlő lehetőséget elszalasztja a cég, akkor gyakran tágul a kezelendő problémák köre, hiszen a válságot kiváltó alapkonfliktus mellett az elmaradt, vagy hibás kommunikáció mentén fellépő publicisztikai válsággal is szembenézésre kényszerül.
Mindazonáltal a krízisek elkerülésének a legjobb módja, ha a közönségkapcsolatokat folyamatosan és tervszerűen ápoljuk. Én speciel reaktív hozzáállás helyett a proaktív elkerülésben hiszek; próbálok minden szervezeti problémához olyan problémaérzékenységgel hozzáállni, hogy a potenciális krízishelyzeteket már csírájukban képes legyek felismerni és elfojtani, következésképp azok nem is fejlődnek nagyhatású válsággá. Ennek előfeltétele, hogy már eleve kétirányú csatornákban gondolkozzunk, törekedjünk egyrészről megérteni, hogy a célközönségünk számára mi jelenti a releváns információt, másrészről a tájékoztatás rendszerességét illetően mi az “egészséges” ritmus.
Fontos, hogy a szervezet nyilvánosságában tudatosuljon, hogy reszponzívak és nyitottak vagyunk a velünk kapcsolatban állók elvárásaira, megértsük a szükségleteiket. A közönségkapcsolatok fejlesztésében kulcsszerepe van a visszacsatolásnak és a környezet rendszeres elemzésének, ami fontos szempontokat adhat a fogyasztói élmény növeléséhez és a márkafilozófia tudatos irányításához.
Mivel a szervezetek kommunikációs képessége meghatározza a működési – és közvetve az üzleti – sikerességet, így a nyilvánossághoz nemcsak nehéz időszakban érdemes szólni. A piacot, amin az adott profilú cég működik, én minden esetben dialógusként értelmezem.
CCO Magazin: Mi a véleményed arról, hogy a hazai kommunikációs szakmában elterjedt egy nézet, miszerint a public relations egyenlő a médiakapcsolatokkal?
Pintér Dániel Gergő: Ijesztően szimplifkáló megközelítés ez, mely torzítás gyaníthatóan az angol-szász kifejezés tükörfordításából ered. A médiakapcsolatok tagadhatatlanul fontos lábai annak az asztalnak, amit public relations-nek hívunk, de messze nem kizárólagos lábai; ha csak azokhoz értenék, sosem tudnám a megfelelő minőségben képviselni a megrendelőimet.
A kérdésben az MPRSZ állásfoglalása áll hozzám a legközelebb, miszerint a pr-tevékenység “tervszerű és tartós erőfeszítés azért, hogy egy szervezet és környezete között a vélemény és a viselkedés befolyásolásával kölcsönös megértést, jóakaratot és támogatást építsen és tartson fenn.”
Ebben a definícióban a hangsúly egyértelműen a tervszerűségen, a permanencián és a kétirányúságon van, ebből fakadóan tehát legalább akkora figyelmet kell szentelnünk a sikeres külső kommunikáció szervezeti feltételeinek biztosítására, a cégen belüli információáramlásra és a menedzsment folyamatok optimalizálására, mint a médiakapcsolatokra. Ehhez elengedhetetlen, hogy a cég vezetésében a pr-stratégiai szinten legyen kezelve és folyamatos szinkronicitásban legyen az üzleti tervekkel, társadalmi szerepvállalással, valamint a politikai-közéleti tényezőkkel.
CCO Magazin: Mi a véleményed egy másik, Magyarországon ugyancsak elterjedt nézetről, miszerint a public relations a hírnévmenedzsmenttel foglalkozik? Csak ez lenne a feladata, avagy a Lajtán túli felfogás az igaz, miszerint a public relations az menedzsmenti funkció?
Pintér Dániel Gergő: Miért, a hírnévmenedzsment nem menedzsment funkció? Röviden a válasz: “az is”, tehát mindkettő és még vagy egy tucat másik tevékenység egyben. A public relations azonban nem csak tevékenységeggyüttes, de gondolkodásmód, érdek- és értékképviselet is. Úgy érzem, hogy a szakmát – legalábbis a versenyképesebb gyakorlatait – nem a bölcsészet felől közelítve célszerű értelmezni, hanem inkább a társadalomtudományok és a közgazdaságtan, a szervezet- és vezetéselmélet felől. A munkánkra nézve nagyon károsnak tartom azokat az identitáskeresési törekvéseket, amik mindenáron le akarják határolni a public relations-t annak rokonterületeiről, hiszen ezzel mintegy leglényegétől fosztják meg a multidiszciplináris alapokon nyugvó területet. Szerintem egy jó pr-szakembertől abszolút elvárható, hogy ne csak adott részfeladatokhoz, értsen, hanem a projekteket a legelejétől a legvégéig képes legyen supervisolni. Ehhez elengedhetetlenül fontos bizonyos mértékű jártasság például az agilis projektmenedzsmentben, de célszerű lehet ismerni a piackutatás kvantitatív szociológiai alapjait vagy az erőforrás-tervezés módszertanát is.
A hard skillek mellett pedig van néhány olyan, elsősorban a szakemberi attitűdben megjelenő soft skill is, ami hosszútávon versenyelőnyt jelenthet: ilyen például a struktúra-alkotás képessége, a kreativitás, valamint a “dobozon kívüli gondolkodásra” és az élethosszig tartó önfejlesztésre való fogékonyság.
CCO Magazin: A hard skillek mellett a soft skillek szerepét említed. Ha jól értem a válaszodat, akkor úgy látod, hogy a jó pr-szakembernek a kommunikáción kívül sok mindenhez kell értenie. Fogalmazhatjuk úgy, hogy mindahhoz ugyanúgy kell értenie, amihez a főnökének, avagy megbízójának? Gondolok itt az adott szervezet termékeire, szolgáltatásaira, valamint a szerveztek irányítására, vezetésére? Ehhez a tudáshoz jön hozzá a kommunikációs ismeret?
Összefoglalva, hogyan látod, mihez kell egy pr-szakembernek érteni?
Pintér Dániel Gergő: Az én felfogásomban a pr-szakember a felsővezetői szinten dolgozó top menedzser, aki időnként akár a főnökénél is jobban tudja mit kell tenni, ezt a többlettudást pedig fogyasztható formában képes át is adni. Én ha kapok egy briefet, az első dolgom megvizsgálni, hogy a benne lévő célmeghatározás ésszerű-e, biztosan reálisan látja-e magát és a lehetőségeit a megrendelő, nincs-e más megoldás, ami jobban szolgálná az érdekeit. Olyan megbízást nem szívesen vállalok el, ahol az irányvonalak kidolgozásánál nem vagyok jelen.
Mi nemcsak kivitelezők vagyunk, hanem tervezők is, éppen ezért sose szabad magunkat lehorgonyozni. Fontos, hogy mindent teszteljünk, mindennek utánajárjunk, keresni akarjuk a saját és az adott projekt érvényességének határait. Ha nem is ismerjük az összes termék és szolgáltatás részleteit, de tisztában kell lennünk a szervezet felépítésével, üzleti és társadalmi céljaival, vezetési modelljével, de legfőképpen a diszfunkcionalitásokkal.
A jó pr-szakember egyszerre rendelkezik olyan holisztikus nézőponttal, amivel átlátja az összefüggéseket, mégis le tud menni a problémák gyökeréig, hogy a legapróbb részleteket is megértse. Olyan, mint egy perfekcionista svájci óraműszerész, aki az utolsó csavar és fogaskerék működésére is gondot fordít, de közben érti, hogy ezek az alkotóelemek hogyan állnak össze egy működő, évszázados branddé. Ez szerintem csak részben tanulható, részben pedig a szobrászművészethez hasonlóan készségszinten dől el. Mint ahogy az Iparművészetire jelentkezők közül sem mindenki alkalmas alkatilag a pályára,ma Magyarországon is rengeteg tehetségtelen, felkészületlen szakembert termel ki az oktatási rendszer. Emiatt sajnos felhígul a szakma, nő a verseny és romlik az iparág megítélése, miközben valójában nem a jelenlegi több ezer, hanem pusztán néhány száz pr-szakemberre lenne csak szükség. Az a néhány száz viszont született irányító és magasan képzett, széleskörű háttértudással rendelkező megoldástervező kell hogy legyen.
CCO Magazin: A válaszod azt jelenti, hogy a pr-szakember elsősorban nem kommunikációs szakember, főként nem intézményi kommunikátor, avagy propagandista, nem marketing-, vagy reklámszalember, – bár ehhez is kell értenie – hanem inkább szervezeti ideológus, szervezetfejlesztő, kutató – elemző és megoldás tervező? Kérdezhetem úgy is, ahogyan egy indiai pr-szakember megfogalmazta a kérdést, egy pr-konferencián. Szerinted “a jó pr-szakember a menedzsment menedzsere”?
Pintér Dániel Gergő: Igen, nekem kifejezetten tetszik ez a megfogalmazás. Az eddigiek alapján úgy tűnhet, hogy a szakállas vicc igaz: “a jó pr-es nem mindenhez ért, hanem mindenhez IS”. Ez természetesen nincs így, sőt, nagyon fontosnak tartom, hogy tiszteljük az általunk menedzselt szakmák határait, ne vegyük el a bennük dolgozók kenyerét, ne végezzük el helyettük a részfeladatokat, de megértsük a gondolkodásmódjukat, igényeiket, hiszen e nélkül nem is tudnánk jól instruálni őket.
Hogy egy példát mondjak; arculati megújítás esetén nem az a feladatunk, hogy egeret ragadjunk és nekiálljunk vadul photoshopolni, hanem az, hogy megfelelően irányítsuk, mozgassuk azt a kezet, ami az egeret markolja.
A pr-szakemberek fő feladatának tehát az ezerarcú diszcíplinák szerves egésszé hangolását tekintem. E tekintetben lényeges, hogy ne gondoljunk magunkra mindenhatóként, időről-időre felülvizsgáljuk a tudásunkat és őszintén szembenézzünk azzal, ha valamiben fejlődnünk kell.
Végezetül pedig a legfontosabb: a megrendelők és a kontribútorok mellett tiszteljük magunkat is, elvégre csak így érhetjük el, hogy csökkenjen a fél vállról vett, kifizetetlen tanácsadói órák, inkorrekt szerződések száma. Igyekezzünk kellő szakmai alázattal működni, de közben mi se adjuk soha a határainkat, mindig minden körülmények között álljunk ki a szakmánk szuverenitásáért!
CCO Magazin: Az általad (is) alapított Media 2.0 Blog szerint: “A nyomtatott sajtó haldoklik, de már a podcastnak is leáldozott. A tévé felköltözött az internetre, az internet meg bele a tévébe. Mi jön még?” Szerinted?
Pintér Dániel Gergő: Kezdjük az újságírással: az álhírek miatt kialakult aggodalom újra felerősítheti a hagyományos média és a minőségi újságírás iránti igényt. Az Oxfordi Egyetem részeként működő Reuters Intézet év elején készített egy jelentést a legfontosabb médiatrendekről, ami szerint hamarosan újra fizetni fogunk a hírekért. 2018-ban egyre több kiadó áll majd át olyan disztribúciós modellre, ami egyrészről a hirdetési bevételek arányának csökkentését, másrészről viszont az olvasói előfizetések számának a növelését célozza.
A séma sikere azon áll vagy bukik majd, hogy a szerkesztőségek tudnak-e magasan képzett tartalomelőállítókat foglalkoztatni és képesek-e megszólítani olyan, specifikus érdeklődéső célcsoportokat, akik fizetni is hajlandóak az általuk preferált témákért.
Ezzel párhuzamosan a kommunikációs szakemberek is egyre jobban aknázzák ki az éppen zajló negyedik technológiai forradalomban rejlő lehetőségeket, melynek következményeként növekszik a virtuális- és a kiterjesztett valóság szerepe, ez pedig a tartalommarketinget is jóval interaktívabbá teszi.
Mivel a digitális bennszülött 16-19 éves korosztályra már ‘adblocker’ hozzáállás, tudatos reklámkerülés a jellemző, a reklámok egyre inkább beépülnek a tartalomba, sőt, a digitális termékelhelyezésnek köszönhetően már arra is van lehetőség, hogy bizonyos márkák utólag kerüljenek be a filmekbe. Ezzel párhuzamosan nő a Youtuberek, influencerek szerepe is a Z-generáció megszólításában.
A területünkön érezhető a “gemifikálódás”, vagyis az olyan tartalmak terjedése, amelyeket nem passzívan fogadunk be, hanem játékok során először bevonnak, majd szinte észrevétlenül minket is tartalom aggregátorrá tesznek. Ezzel párhuzamosan a Big Data korszerűsíti a marketingtevékenységet a célpiacok, célszegmensek nagyobb arányú elérése, az üzenetközvetítés személyessé tétele terén.
Tovább erősödnek az emailt és fényképmegosztó felületeket egyszerre helyettesítő chat platformok és üzenetküldő alkalmazások, ráadásul a chatbotok – mesterséges intelligenicájuknak köszönhetően – teljesen megváltoztatják a felhasználó és az internetes szolgáltató közötti kapcsolatot a sajátos „beszélgető” technológiájukkal.
Ennek a tendenciának egyenes következménye a weboldalak csökkenő szerepe az online kereskedelemben. Általánosságba véve azt mondhajtuk, hogy nő az immerzivitás: a felhasználói élmény, a márkák hiper-perszonalizációja, megszemélyesítése egyre fontosabb eleme lesz a 21. századi kommunikációnak.
Ezek az új típusú kommunikációs megoldások új típusú, innováció-orientált tervezői gondolkodási modellt, design-thinkinget is kívánnak.
CCO Magazin: Tudom nem vagy jós, de szerinted merre fog fejlődni a pr-szakma? S, ha már az elején a szakma fejlesztésről beszéltél, Te hogyan látod, merre, milyen irányban, hogyan kellene fejleszteni a pr-szakmát?
Pintér Dániel Gergő: Nemcsak, hogy nem vagyok jós, de általában pont az ellenkezője szokott történni annak, amit megjósolok, úgyhogy most is próbálok inkább óvatosan fogalmazni. (Nevet) Én úgy látom, hogy a történetmesélés, storytelling megközelítésmódja sok szempontból még mindig dominálja a szakmát: a brandek nem értékesítés központú üzeneteket tesznek közzé, hanem olyan tartalmakat, melyek kvázi elmesélik a márkát a fogyasztóknak.
Továbbra is fontos lesz az omnichannel, a különböző csatornákat összehangoló kommunikáció, ami kiemelt figyelmet fordít a mobiltelefonokra szabott tartalmakra.
A 2010-es évektől jellemző a decentralizált marketing- és pr-felfogás, ami a márka transzparenciáját és a fogyasztók minél teljesebb körű bevonását helyezi a középpontba. Ma már nem elég tájékoztatni, megosztani vagy élményt adni, hanem mindezt a célcsoporttal közösen kell csinálni, hogy a vevőkörünk magáénak érezze a márkafilozófiánk és érzelmileg is bevonódjon. Ebben a logikában a fogyasztó már nem pusztán fogyasztó, hanem egyre inkább termékfejlesztési, márkaépítési és értékesítési munkatárssá válik, aki akár a brand tervezésével kezdve a promótáláson át a tartalom előállításáig jutva aktívan végigkíséri az egész folyamatot.
Nő a public relations rokonterületeinek is a szerepe, például az employer brandingnek és a CSR-nak. A közönség egyre inkább az alapján ítéli meg a cégeket, ahogy bánnak a munkaválalóikkal, amilyen társadalmi felelősséggel viseltetnek a tágabb környezetük iránt. Éppen ezért nagyon fontosnak tartom, hogy a pr-szakemberek tisztában legyenek azzal, hogy az ilyen tevékenységek miként befolyásolják az általuk képviselt vállalati imázst és megértsék, hogy a márkáknak szavakban és tettekben egyaránt kifejezett értékekre van szükségük.
Jelenleg a hagyományos médiacsatornák folyamatosan szűkülnek, de még mindig ott állítják elő a tartalmak többségét, így baromi fontos bekerülni a mainstreambe.
Ennek alapfeltétele a szerkesztőségekkel ápolt jó kapcsolat, valamint az, hogy a pr-szakemberek magukra “contributor”-ként gondoljanak és törekedjenek az adott orgánum stílusát, célközönségét, editorális szempontjait figyelembe véve a lehető leginkább kész anyagot letenni az asztalra.
Ez egy sajtóközlemény esetén például azt is jelentheti, hogy a korábbi 1-2 verzió helyett ma már akár 8-10-et is készítunk ugyanabból a hírból, hogy megkönnyítsük az újságírók dolgát és jobban kiszolgáljuk a SEO-szempontokat.
Mindez jóval munkaigényesebbé teszi az előkészítést, felgyorsítja a niche és a szakosodott, iparági piacokra való specializálódás igényét, ami két következménnyel jár: egyrészről drágul a PR, másrészről annak érdekében, hogy kiemelkedjenek a piacról, hangsúlyossá válik a PR-osok személyes márkaépítése.
Egytértek Karvalics Attilával, ismét előkerül majd a pr-munka mérésének kérdése, a díjazást egyre inkább valamilyen megjelenési értékhez fogják kötni a megrendelők. Fontos, hogy a public relations és kommunikációs iparág meg tudja mutatni súlyát és értékét, ehhez pedig értékelni kell a tevékenységet. Ez sokszorosan aláhúzza a projektek helyzet- és igényfelmérő fázisának fontosságát, hogy a tervezést megelőző felmérések során minél objektívabb szempontokat kapjunk a kívánt cél eléréséhez.
Jelenleg borzasztó sok hatékonytalanság tapasztalható az ügynökségi folyamatokban, aminek a legfőbb oka, hogy sokan az időhiány miatt meglévő sablonokra támaszkodó projektmenedzsment gyakorlatot folytatnak és nem személyre szabottan, a specifikus részletekben elmerülve próbálják meg megoldani a megrendelő problémáit.
Sokszor kénytelenek vagyunk tüzet oltani, ahelyett, hogy a cég mélyrétegeiben elmerülve próbálnánk megérteni, hogy mi az a szikra, amiből újra és újra lángok nőnek ki. Ehhez tudatos önfejlesztésre volna szükség a marketing- és piackutatás, szervezeti diagnózisok felállítása területén.
Magyarországon a médiakapcsolatok ápolását nagyon magas szinten űzzük, a kvantitatív szociológiai és hardcore közgazdasági-menedzsmenttudományi irány viszont megerősítésre szorul. A közösségi hírterjesztés is újfajta felkészültséget igényel, amivel nagyon sok ügynökség még mindig nem rendelkezik.
Végül pedig muszáj megemlítenem a szívügyemet, a munkaetikát is. Jó volna, ha az a normaszegési mérce, ami alapján a területen dolgozókat ítéljük meg, kicsit lejjebb kerülne a jövőben; a reakcióidőnk csökkenne, az érzékenységünk pedig nőne a visszaélésekkel szemben.
Nyilván – mint ahogy minden szakmának, – ennek is megvannak a maga kollektíve jóváhagyott piszkos kis trükkjei, mégis úgy gondolom, hogy ha szakmafejlesztésről beszélünk, akkor a morális szabályok megerősítése prioritást kell hogy élvezzen.
CCO Magazin
*= Az idézet Barát Tamásnak “A bizalom tolmácsai” című könyvéből való.